Avagy mennyire is lehet nehéz összetörni egy csomag keménycukorkát?
A rövid válaszom: nehezebb, mint gondolnád ?
No de nézzük a hosszabb választ!
Jólnevelten elkezdtük a mi kis kihívásunkat az 1. számú kísérlettel.
Egy csomag keménycukorkát színek szerint szétválogatunk, összetörjük, süikiszúró formába töltjük és sütőben egybeolvasztjuk: így elkészítjük a mi saját ólomövegünket.
Előkészültem gondosan: védőszemüveggel, zippes zacskókkal, konyharuhával és húsklopfolóval.
Az elején még naívan azt hittem, hogy ha a világosabb színektől haladunk a sötétebbek felé, akkor összesen 2 zacskó elhasználásával meg is oldjuk a feladatot. Ahogy nekifogtunk, be kellett látnunk, a zacskó ebben a történetben a „leggyengébb láncszem” és rögtön utána követi a sorban a konyharuha. Az a néhány cukorkristály, amit sikerült leválasztani, a tömbökről, elkezdtek kiszökni a kiszakadó rétegek résein. Ez kényelmetlen fordulat volt, mivel a gyerekszoba szőnyegén kezdtünk bele a műveletbe.
Némi újratervezés után – melynek keretében a húsklopfolót felváltotta egy igazi kalapács, a hat tervezett szín felhasználása helyett csak háromnál maradtunk, és további plusz zacskókat állítottunk hadrendbe – folytatódott a püfölés, melyben mindenki kedvére kifáradhatott.
Igazán felszabadító elfoglaltság! Amíg néztem a három gyereket, ahogy egyszerre kalimpálnak (kettőnél játékkalapács volt, de ez mit sem vont le az igyekezetükből vagy lelkesedésükből) eszembe jutott egy régi emlék, amikor egy kovácsműhelyben láttam, ahogy igazi zenét varázsolt, ahogy összehangoltan egymás után ütötték a vasat a mester és a legényei. Már akkor sejtettem, hogy ez a „mutatvány” nem jön csak úgy magától, most bizonyosságot is nyertem: spontán ez bizony nem jön, de annak a káosznak is volt egyfajta varázsa, amit a gyerekek „komponáltak”.
A formákat gondosan kivajaztuk (vagyis margarinoztuk), és következett a kreatív, alkotó szakasz. Ahogy haladtunk előre a folyamattal, úgy került fokozatosan túlsúlyba a kóstolgatás a rakosgatással szemben. Ez a jelenség igényelt némi beavatkozást, de azért a cukor-sokk állapotától még bőven távol maradtunk.
Elkészült műveinket behelyeztük az előmelegített sütőbe és a sütőajtón keresztül néztük a „mozit”. Kerestük az összeomló kristálykupacokat, megfigyeltül az összeolvadó színeket.
Miután „kisült” az üvegünk, önálló díszek helyett inkább emlékezteztetett egy édes korcsolyapályára. Következett a cukorkatörés második fejezete. a legtöbb formából nem sikerült épen eltávolítanunk a cukorüveget. Ez nem szegte kedvünket, a törmeléket eltároltuk későbbre: feldobjuk majd vele az elkövetkező süti-alkotásainkat.
A tudományos kíváncsiság motoszkál bennem, hogy vastagabb rétegben töltve a cukrot, vagy margarin helyett sütőspray-t használva, vagy alacsonyabb hőfokon olvasztva szebb-jobb eredményt érnénk- e el, de a móka szempontjából a siker teljes volt, így az „újrázás” nem indokolt.
Illik valamiféle következtetést, megfigyelést, tanulságot levonni egy kísérlet végén. Úgy látom, jót tesz a gyerekeknek, hogy előre meghatározott lépéseket követünk végig. Ismerkedünk fogalmakkal, tapasztalunk sikertelenségeket és találunk együtt megoldásokat. A kristály nekik most még a drágakövet jelenti. Ez a tapasztalás nem viszi őket messze az eredeti képzettársításuktól, hiszen színes, és számukra nagyon értékes formában találkoztak vele ebben a mókában. Viszont megtapasztalhatták, hogy módunk van arra, hogy befolyásoljuk a megjelenését: összetörhetjük, megolvaszthatjuk, ám a beavatkozásunk hatékonyságának vannak korlátai.
Ezek a világ megismerése felé tett határozott lépések, és ez az, amiért belefogtunk ebbe az egész kihívásba: elültetni bennük az igényt a világ megismerésére, hogy több ismeret birtokában hatékonyabban találhassák meg benne a számukra legmegfelelőbb helyet.